"Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem.

De hogy mindennap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon. Ott szokott előbukkanni a Szomorúság, a faluvégi dombhát mögül. Hű, komor ám, sötétbarna! Lép egyet, s már a Ráday-kastély tetején van, még egyet, s már itt áll a vasúti kocsma udvarán; s mi neki onnan az én ablakom! Semmi. Már kopog. „Dehogy eresztlek – gondolom –, dehogy!” Törődik is vele! Átszivárog az ablaküvegen, betelepszik a szobámba. A fekete feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megvakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu. Reménykedem mindig, hogy nem hozzám jön. Annyian laknak errefelé… És már kopog is, kopp… kopp." *

Ma sem tudok aludni. A nyár eddigi része bővelkedett szomorú és még szomorúbb dolgokban de most már valahogy össze kéne kapni magam, talpra kéne állni.

Mikor éjjel ébren vagyok első körben olvasni kezdek de az mostanában nem segít, mert a sok rossz gondolat szinte tapintható lesz olyankor az nem tartja távol őket, azután jön a számítógép - az jó, mert a netes böngészés leköt valamennyire - vagy filmnézés; valami régi kedvenc.

Közben pedig hallgatom a kinti zajokat. Éjjel fél kettőkor - mikor felébredtem - még csak elvétve jött egy-egy autó az A27-esen. Néha egy-egy csapat sirály repült el a házunk fölött vijjogva. Hajnali háromkor valaki ellőtt egy tüzijátékrakétát, arra megint felébredt egy adag madár de nem tudtak visszaaludni ők sem mert azóta rikoltoznak. Hallottam pár utcai versenyzőt tuningolt járgányokkal hasítani, majd lassan - hajnali négy felé - egyre sűrűbb lett a forgalom. Vajon hova mennek? Játszadozom ezzel a gondolattal. Talán dolgozni egy másik városba, talán most érkeznek haza a vakációjukról, vagy befejezték a műszakot a gyárban, éjjel-nappali szupermarketben?

Erről eszembejut mikor éjszaka utaztam valahová buszon és mindig figyeltem melyik házban ég a villany és találgattam vajon most ott mit csinálhatnak, és a legkedvesebb számomra mindig a hajnal volt minden utazásnál.

Picit párás az üveg, beállunk valami benzinkúthoz útlevélellenőrzés után fázósan, dideregve keresünk mosdót, neszeszer a kézben előkerül a fogkefe meg a fogkrém... Minden utazó picit félszegen köszönget - jó reggelt, guten morgen, good morning... és mindenki örül az új napnak amikor végre megérkezhet a hosszú út után.

Most már itt is kékesen dereng az ég alja, nemsokára a nap is felkel és ha nem fekszem le gyorsan akkor az én kis Mikkamakkáim reggel hiába hívnak, hogy fussunk el a szomorúság elől, nem fog menni igazán mert eléggé használhatatlan leszek... :)

*Az idézet Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő című művéből származik. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.