Gyönyörű  nap volt a mai - gondolom elmélázva. A szél tavaszillatot visz a hátán, a tenger a kontinensről mesél. Csak ülök a padon és nézek a távolba, valahol ott, messze vannak a francia partok, az ismerős kontinens aminek gondolatára is kellemes borzongás fut végig rajtam. Elképzelem, hogy felgurulunk autóval a kompra és hipp-hopp már ott is vagyunk a fekete szikláknál, majd gurulunk tova, át Belgiumon, Hollandián, Németországon, Ausztrián és átlépjük a magyar-osztrák határt...

Áhh ne álmodozz megint... - ránézek a gyerekekre. Csongor elszundikált a babakocsiban, Édua hanyattfekszik mellettem, a feje az ölemben.

- Anya mi ez? - simítja meg a kis táblácskát ami a háttámlára van rögzítve. Gondolom egy név, egy évszám és a szerető család, barátok felirat.

- Emléktábla. Valaki - aki nagyon szerette a bácsit akinek ideírta a nevét -, csinált egy táblát és feltette erre a padra... - nem veszem le a szemem a tengerről.

- Miért?

- Nem tudom - hárítom a kérdést. Nem akarok most ezzel foglalkozni, vissza akarok ülni álmaim autójába.

Egyszer csak úgy látom a szemem sarkából mintha ülne mellettünk még valaki. Édua lábánál még bőven van hely, mintha odatelepedett volna  egy  idős úr, de ahogy odafordítom a fejem senki sincs ott... Visszafordulok előre, ekkor ismét meglátom a szemem sarkából a bácsikát. Ül a padon velünk, előtte bot, a két kezét annak fejére téve, állát rátámasztja és a messzeséget figyeli.

A lemenő nap lilásvöröse elborít eget és vizet, lélegzetelállító látvány. Ismét óvatosan odanézek, mostmár így is látom, rámnéz, biccent, elmosolyodik majd nézi tovább a naplementét. 

- Anya ki ez a bácsi? 

Felrezzenek: - Milyen bácsira gondolsz Szivecske?

- Akinek itt a táblája...

- Nem tudom kicsoda... de lehet, hogy szerette nézni innen a naplementét...

- Akkor jó. Biztos nagyon szerették őt is, hogy ide tettek neki táblát.

- Igen, én is így gondolom. Na indulhatunk?

- Aha. Pihentem anya. Indulhatunk.

Szedelődzködünk lassan, magamban viszontlátást mondok a tengerpartnak és a "padnak" is,  kicsit zavartan, de mosolyogva biccentek egyet az idős úr felé, azaz a helye felé, mert most nem látom, majd tempósan elindulunk a buszunkhoz.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.