Ülök a pokrócon és nézem ahogy a gyerekek játszanak.

A lányom nagyon magyaráz az öccsének aki szeretné az autóit áttologatni a földkupacon amiből várat akartak eddig még építeni.

Nagy béke és nyugalom van körülöttem, mintha valami pihe-puha vattafelhőben ülnék. A napfény beterít és a lágy szél csak a fákat borzolja. 

A pokrócot bámulom, a kockás kacsatojáshéj/kék színű pokrócot. Ilyet akartam venni a Pesti Mamának is és hazavinni neki, de már késő volt mire vihettem volna. Eszembejut a képeslap is amit haza akartam küldeni neki mikor ideért a rossz hír, eltettem emlékbe. A Taksonyi Mama messzebb élt tőlünk, akkor ment el mikor Csongort szültem éppen és mindenki titkolta előlem. De megtudtam így is, mert találkoztunk a műtőben a császár alatt.

Érzem őket, itt vannak körülöttem a békességben, ebben a nagy burokban ami betakar minket. Itt lüktetnek a fákban, a fűben, a föld emlékezetében.

- Anya, anya labdázzunk! - Édua szalad elém.

Rámosolygok, dobom a labdát és már fut is utána az öccsével.

Játék közben a pokrócra téved tekintetem, odaintek: - Látjátok ezt? Szépek ugye?

És a válasz a szívemben szólal meg.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.