Az assembly szót ebben az esetben a legcélszerűbb gyűlésnek fordítani, hiszen egy összejövetelről fogok mesélni nektek.

Aki már látott angol filmet, találkozott már azzal, amikor a szülő - pl. Emma Thompson az Igazából szerelemben -, nagy izgalommal készül a gyerekek iskolai karácsonyi előadására. Azonban az angol sulikban nemcsak karácsonykor adnak elő valamit, hanem minden harmadévben van "nagy" assembly, és vannak kisebbek év közben is.

A téma változó, itt egy kis merítés az elmúlt pár év tapasztalataiból:

- a tananyag: ilyenkor regényhősöket jelenítenek meg, azután bemutatják a tornagyakorlatokat, elmondanak egy verset, éneket,

- az iskola fontos célkitűzései: barátság, udvariasság, türelem stb...,

- Shakespeare darab rövidített és gyerekeknek is könnyen érthető változatban.

A kicsi gyűlések általában osztályokra vannak felosztva, tehát az elsősöknek, a másodikosoknak külön előadása van, de a nagyokhoz összevonják a KS1* és a KS2** osztályokat.

Minden gyerek kap valami szerepet ezekben. Lehet, hogy nincs szövege, de a színpadra mindenki felmegy egyszer és emellett rengeteget énekelnek.

A tanárok, asszisztensek a földön ülnek, szemben a kicsikkel és onnan vezénylik őket.

Általában az kisebb gyűlések után a szülők ihatnak egy kis teát (vagy kávét az elvetemültebbek, akik nyilván nem bennszülöttek) és beszélgetnek, ismerkedhetnek. A nagyobb gyűlések után sokszor van nyílt nap, amikor a gyerekek megmutatják mit tanulnak, hogyan és hol. Körbevezetik a szüleiket, nagyszüleiket.

Miért tartanak assemblyket? Egyrészt így bátorítják a gyerekeket, összekovácsolják az osztályközösséget, a key-stage közösségét, mert a nagyok mindig segítenek a kicsiknek. Na meg nagyon jó móka tanulás helyett, mellett a tornateremben, színházteremben próbálni. A jelmezeket többnyire maguk állítják össze, készítik el,  ez a művészetórák anyaga a gyűlés előtti hetekben. Azután ott vannak a szülők, akik várva-várják, hogy lefotózhassák a csemetét a színpadon.

De, hogy ne legyen olyan nagyon egysíkúan idilli a kép, szerintem vannak hátrányai is ezeknek. Mert mi van azokkal a szülőkkel akik nem tudnak eljönni - nálunk is volt olyan, hogy mindketten dolgoztunk, vagy vizsgáztunk és nem tudtuk megnézni a gyereket -, sok gyerek nem szeret fellépni, szerepelni - ez sokszor a színpadon is látszik, néha krokodilkönnyek formájában.

Itt egy friss videó ízelítőnek (később még teszek fel párat, elnézést a rossz minőségért):

Csongor mint kertész - a meditálás nem volt a szerepében, azt magától csinálta.

* Key stage 1 - Reception class, Year 1, Year 2,

**Key stage 2 - Year 3, 4, 5, 6,

részletes Párizs beszámoló, meg lesz más is, mert ma megyünk Csongival egy nagyobb kivizsgálásra.

Döbbenetesen fáradt vagyok, itt most beköszöntött a kiszámíthatatlan, áprilisi angol időjárás. Borús, hideg, ködös... Fura volt visszajönni, mert Párizsban meg Calaisban 18-15 fokot mutatott a hőmérő, a csatorna innenső oldalán meg hatot...

:)

Végre beköszöntött hozzánk a jó idő. Már kétszer játszótereztünk is Zsuzsiékkal délután, a kinti trambulint is végre-végre használhatják és előkerülhetnek a tollasütők.

Egy kisebb "miniszabi" előtt vagyunk - ami Mashu meglepetése-, és kaptam egy kis hozzájárulást a tanulmányaimhoz a kedves angol állambácsitól, amiből végre megvehettem életem első saját gépét, egy kis netbookot.

Igen ZÖLD!!! :)

Az volt, hogy már egy hete nézegetünk netbookokat. Mashu csinált szép táblázatot, szokásához híven, hogy mi van bennük, melyik mennyit bír, melyik éri meg, milyen vélemények voltak róluk stb.

Úgyhogy tegnap este elmentünk a "nagyvárosba" megnézni, van-e amit kinéztünk. Igazából egyik sem tetszett, mondtam neki: legyen olcsó és jó. Ennyi a kérésem.

Aztán a sok számítástechnikai bolt után bekeveredtünk egy Argosba. Kiválasztottunk egy gépet és Mashu csak úgy rákattintott a napi akciók menüre és ott volt Ő.

A gyönyörű fehér és zöld gép. Kecses, elegáns (és hetven fonttal olcsóbb mint az eredeti ára és negyvennel olcsóbb mint az, amit kinéztünk). Felcsillant a szemem, nekem ez kell!

Mashu meg jól megölelgetett, hogy "milyen cuki vagyok", mert végre látta a szememben, hogy tényleg tetszik, hogy tényleg szeretném. Ugyanis előtte kicsit szomorú volt, hogy nem találom az igazit, csak túl akarok lenni a vásárláson, és félt, hogy olyat veszek amit nem fogok szeretni.

És még valami: ma végre mertem írni művészettörténetes cikket az ÁÁ-ra.

Szóval van gépem, süt a nap, úgyhogy irány a minivakáció (nemsokára)!

hogy mostanában fáj olvasni az írásaimat. Nagyon sötétek és depressziósak.

Visszaolvastam és igazat kell adnom neki. Sok minden történt, egy halom dolog kiesett a kezemből, egy másik halom meg fölém tornyosult.

Lezárult viszont a második harmadévem az egyetemen, leadtam mindent amit kellett, úgyhogy most fellélegzem és itt az ideje egy új kezdésnek.

Innentől igyekszem újra önmagam lenni. :)

Sokat gondolok haza ilyenkor...

ismét támad. Utolsó hét az egyetemen, leadási határidők, az utolsó roham, én meg csak bámulom a monitort és semmi nem jut az eszembe.

Mire leesik mennyire késő van már, nem tudom bevenni az alvássegítő bogyót sem, mert akkor reggel képtelen lennék felkelni az ágyból.

Ráadásul én hülye kattintgattam erre meg arra a neten és felbosszantottam magam azon, hogy egy cikkem valaki szépen lekoppintotta.

Most megpróbálok birkákat számolni. Elvileg holnap jön egy fickó aki rendbe rakja majd a nappali padlóját, szóval a két esszéírás közötti szunyókálásomnak is lőttek...

leadandók, kórházi várólista és a térdem is kiment.

Nem, nem unatkozom... :)))

szerepeket játszottam. Okos és csúnya királylányt, varjút, boszorkányt, kikiáltót, sosem lehetettem Mária a betlehemesben sem, pedig évről-évre gyakoroltam a Magnificat-ot.

Mikor énekeltem akkor meg mindig a szerencsétlen karakterek, szomorú dalok jutottak nekem, mint például Eponine.

A szerelemben sem voltam valami szerencsés, idiótákba futottam vagy elérhetetlen ideálokba akik aztán lábtörlőnek használtak.

Aztán történt valami. Valami jó. Valami megváltozott. Tizenegy éve. De nem merem elkiabálni még mindig. Majd húsz év múlva, talán.

Egyrészt hajnalban kellett elindulnom itthonról és az már eleve bosszant ha erre a vonatra kell szállnom, mert nem kapok kedvezményt a jegy árából, másrészt a cipőmbe is valahogy bejutott a víz az első pár méteren.

Morogva vonszoltam magam a főtérig, ahol hirtelen elémpenderedett két összekötött lufi. Vidáman kergetőztek, fittyet hányva ködre, szemerkélő esőre, hideg szélre,mintha valami bolondos táncot járnának.

Gatwicken meg két holland turista be akart jönni a pihenőbe, de sajnos a lezárt, elromlott ajtón át és nagyokat nevettek, ahogy egymás után felkenődtek rá.

Azután a vonaton a velem szemben ülő hölgy elbóbiskolt és valami szépet álmodhatott, mert nagyon mosolygott. Az ablakon kinézve pedig három őzet láttam. Egyikük fent állt valami dombocska tetején, a másik kettő meg lentről figyelte.

Ezek után már képtelen lettem volna tovább morgolódni, már azon is csak nevetni tudtam, hogy azért csupa víz a zoknim, mert az egyetlen cipőm talpa kilyukadt...

Sajnos az egyetemen nincs megállás ebben az időszakban, Mashu meg ugye dolgozik minden nap, így vittem magammal a gyerekeket.

A felszerelés a következő volt:

- laptop két fülhallgatóval (rajta pár mesefilmmel),

- kiszínezők, színes ceruzák,

- mesekönyvek,

- pár lego bionicle.

Az előadás előtt pár perccel bementünk a terembe, kerestem egy konnektort, leültettem őket a géphez a fülhallgatókkal és csendben végigülték, játszották, rajzolták az előadásokat meg a szemináriumokat.

Utána meg nagyot szaladgáltunk odakint, vagy ha több óra szünet volt, akkor bejöttek velem a csendes szobába kicsit kinyúlni a kanapékon.

Tegnap Mashu is tartott egy előadást az egyetemen a munkahelyéről (karrierlehetőségek pszichológusként), ott is simán elvoltak a pupicsok.

Az igazság az, hogy nagyon büszke vagyok rájuk, mert van olyan előadó aki észre sem veszi őket, aki meg igen, az megdicséri őket, hogy még az egyetemisták nagy része sem képes ilyen csendben végigülni az előadást.

A vonatozás volt nekik kicsit hosszú, a sok átszállás, de remélem a következő szünetben már kocsival hozhatom-vihetem őket. :)

Áprilisban megyünk vééégre.:)

Ráadásul megrendeltem az itthonra használatos kártyácskákat is itt az ebayen.

Közben szünet van és vittem őket magammal az egyetemre is. Nagyon aranyosak voltak mindkét nap, pedig az egyik rettentően hosszú nap volt és hajnalban kellett kelniük velem.

Lassan hosszabb beszámolóval is visszatérek, mert sok mesélni valóm van.:)

Csongi egyik pszichológusával, aki a kivizsgálást vezette. Nagyon elkeseredettnek tűnhettem, mert azonnal adott a hétre egy időpontot, hogy kicsit beszélgessünk el.

Szerdán találkoztunk.

Szembesített pár fontos dologgal, amit én eddig elegánsan hanyagoltam. Igen, most már bevallhatom, nem mindig egyszerű elfogadni, hogy tényleg van valami gáz.

Néha azt gondolom, áhh biztos csak túloznak, nincs is itt semmi.

Szóval kell használnunk kártyákat. Ezért most vettem két különböző csomagot az ebayen.

A diagnózissal kapcsolatban még semmi hír. Majd március elején ismét randizunk, akkor talán meg tudja mondani, hogy hol állunk a sorban.

Közben néztem lakást, de egyenlőre semmi nem úgy alakul, hogy elköltözhessünk valami egészségesebb helyre.  A bejárati ajtónk annyira megdagadt, hogy bentről ki kellett ma is feszítenem tíz perc után, hogy kijussak rajta.

Áhh...

Holnap reggel a kórházban kezdek, hogy lesz-e műtét vagy sem, nemtom...

Négy óra alvás,

reggel hétkor vonatozgatás két átszállással,

három előadás,

egy darab kétórás szeminárium,

három darab keksz,

egy alma,

három kávé,

egy fetrengős migrén,

három önéletrajz elküldése,

kétórás fordítgatás, felkészülés a holnapi szemináriumra,

az ÁÁ-ra posztfeltöltés, képkeresés,

két tökcuki kispupics lefoglalása, megvacsoráztatása, ágybatétele egy imádnivaló Mashu segítségével,

most pedig lassan bedobom a törülközőt. A reklám után visszatérünk. :) Asszem az már holnap lesz...

bemenni a CAMHS-ba és elmondani, hogy miért ilyen kurvanehéz néha és miért nem csinálnak már végre valamit???

Még egy rohadt tanácsot sem adnak mit csináljak amikor a gyerekem hirtelen gondol egyet és elrohan mellőlem. Aztán meg egész úton hazafelé üvölt velem és eszméletlen fájó dolgokat mond...

Nem tehetem pórázra.

Várólista, várólista HÓNAPOK óta...

Tegnap Csongor azt kívánta, hogy születésnapja alkalmából menjünk el Londonba, ismét a Build-a-Bear boltba és vegyünk ott neki egy cicát.

Szóval iskola után azonnal vonatra szálltunk és mentünk (először felvettük Mashut) aztán Covent Gardenbe.

Itt Csongi kiválasztotta a cicát:

Majd megtöltötték, szívecskét tettek bele és már hozhattuk is haza a születési akvi. kivonattal együtt. :)

A szülinapos második kívánsága egy pizzavacsora volt, amit egy helyi PizzaExpresszben ejtettünk meg. Fantasztikus volt az egész személyzet, amint megtudták, hogy Csonginak szülinapja van, kerítettek a fagyijára két gyertyát és elénekelték neki a Happy Birthday-t! :)

Utána nem hagyhattuk ki a Kínai Negyedet, ugye most van a kínai újév, ezért hatalmas forgatag volt, csomóan kívántak boldog újévet.

Így ébredt reggel a macskatulaj:

Off: a bojlert most működtetjük, mert a landlord visszakapcsolta. Szerinte csak kis nyomásingadozás volt, nincs baja. Szerintünk meg vízkő volt a ludas és szeretnénk, ha rendbehozatná. :)

Még évekkel ezelőtt szórta tele a postaládánkat kicsike, zöld szórólapokkal Mák Ferenc víz-, gáz- és fűtésszerelő, hogy ajánlja magát.

Akkoriban nem volt szükségünk e kiváló mester szolgáltatásaira, viszont a zöld szórólapocskák pont alkalmasak voltak arra, hogy a Capitalyban megsérült és megsemmisült ezreseket helyettesítsük velük. Így Mák Ferenc bekerült a családi legendáriumba, legfőképpen "Ide nekem egy Mák Ferencet!" szókörnyezetben ltt használatos a neve.

Na de most nekem nem Capitaly ezres kéne, hanem egy igazi Mák Ferenc, ugyanis elromlott a cirkó a lakásban és nincs aki megjavítsa.

Amikor hazaértem a gyerekekkel az iskolából, szerettem volna befűteni, de a boyler hirtelen megbolondult. Zakatolni kezdett, a nyomásmérő meg össze-vissza ugrált, kint meg zubogott a víz az túlfolyón át a szabadba.

Kiabáltam egyet: - Gyerekek! Cipő, kabát, kifelé a lépcsőházba!

Közben meg gyorsan odaszaladtam és lekapcsoltam mindent aminek köze lehet a boylerhez.

Majd kintről elkezdtem telefonálgatni. Első körben hívogattam a főbérlőt, aki persze nem vette fel a telefont. Hagytam neki üzenetet. Aztán hívtam a kisokosban megadott "gázjavítás" telefonszámot, de ott csak annyit mondtak, hogy ezzel a címmel már nincs kapcsolatuk, nem tudnak segíteni. Végső elkeseredésemben felhívtam egy másik házbeli főbérlőt (tudom, hogy nagyon jó barátai a mi főbérlőinknek) és ő azonnal fogta magát és jött, hogy megnézze mi van, meg hozott kulcsot a gázórához, hogy el tudjuk zárni azt is.

Addig a gyerekekkel a lépcsőházban üldögéltünk (neki nincs kulcsa, itt kellett megvárni), majd kiültem velük a kocsiba, "ott mégiscsak melegebb van" felkiáltással (de nem volt...).

Mikor végre megjött akit vártunk, ő is csak annyit tudott csinálni, hogy lezárta a gázórát és megígérte, hogy próbálja ő is hívogatni a főbérlőnket.

Telefonáltunk az ingatlanirodának, hogy ilyenkor kihívhatunk-e akárkit, aki majd a landlornak számlázza ki, de sajnos olyan munkatárs volt már csak bent akinek erről fogalma sem volt.

Fűtés, melegvíz nincs. De van egy mini radiátorunk és kint is plusz 9 fok van, ami nem olyan hideg. Vannak pokrócaink és plusz paplanunk. A vízforraló és a sütő villannyal működik szerencsére.

Zsuzsi meg Ana szinte azonnal hívtak, hogy mit tudnának segíteni amikor elpanaszoltam a gondom a facebookon.  Ezer köszönet nektek csajok, csodálatosan aranyosak vagytok!!! :)

Ha holnap sem tudunk elérni senkit aki érdemben tudna segíteni, akkor végigkilincseljük a barátainkat egy-egy fürdés erejéig, vagy megyünk az uszodába, úgyis régen készülünk már oda. :)

Ezeket csinálta neki a tanára az év elején.

Ezek a jó viselkedés kártyák. Ha rákattintotok akkor nagyban látható.

Itt meg az egyéb tevékenység-kártyák:

Játék, bringaidő (nagyon szeret kint kerekezni, ezért amikor jobb idő van, akkor gyakran ezt választja jutalomként magának), evésidő (ez nemcsak az ebédet jelenti, hanem a gyümölcsevéskor is ezt a kártyát kapja).

Hát ez a szomorú arcocska azt jelenti, hogyha rosszat csinált akkor büntetésbe kell ülnie három percig (háromszor fordítják a kis homokórát), a valami új, azt jelzi neki, hogy valami újat fognak csinálni, egy homokórányi ideje van befejezni azt amit eddig csinált, a Tidy up meg takarítás.

Olvasás és írás, középen pedig egy érdekes három részes foglalkozás "plan, do, review". Ilyenkor a gyerekek kb. tíz percet kapnak arra, hogy tervet készítsenek a következő negyven percre. Lehet ez játék, találkozó egy baráttal, olvasás, írásgyakorlás, bármi. Majd amikor letelik az idő, akkor be kell számolniuk a tanároknak arról, hogy hogyan sikerült megvalósítani az eltervezett dolgokat.

Történet olvasás, tudomány (kísérletezés), művészet (rajzolás, festés, vágás, gyurmázás...)

Matek, testnevelés, iskolagyűlés.

Földrajz és számítógép-idő.

Felrajzoltam a táblára Csongornak egy csomó szerelvényt egymás után. Aztán az elejére egy mozdonyt.

- Figyelj Csongi, ennek a mozdonynak...

- Nohabnak, anya! Látom, hogy ez egy Nohab...

- Rendben. Tehát a Nohabnak van három kocsija, amiket húz...

- Nem fogja elhúzni őket, mert nem kötötted össze az ütközőiket... - elveszi a krétát, rajzol. . Így kell, látod?

Visszaszerzem a krétát és folytatom.

- Tehát megy a Nohab és hozzácsatolnak még négy szerelvényt, hogy elvigye azokat Vác felé.

- De ezek nem mennek sehova. Nem rajzoltál síneket. Anélkül nem mennek sehova.

Mondtam már, hogy imádok együtt tanulni velük? :)

a köd bekúszott a kabátom ujjába is. Nem szerettem...

Ültem a hideg fémpadon Gatwicken és vártam a vonatomat. Hirtelen zeneszó ütötte meg a fülem. Gitár. Tekergettem a fejem, vajon honnan jöhet? És ahogy lassan kigördült a vonat, ami eddig eltakarta előlem a többi peront, megláttam a gitárost. Pontosan szemben ült velem, előtte kotta, mellette lustán gőzölgő papírpoharas kávé. Akkordokat próbálgatott és néha mellényúlt. Ez kifejezetten kedves volt.

Egyszer sem nézett fel, addig míg be nem mondták a vonatomat. Amikor pedig felemelte a fejét, rámosolyogtam és hangtalanul mondtam neki: - Köszönöm!

Visszamosolygott és kissé teátrálisan biccentett egyet a fejével.

A vonat begördült, de akkor már nem fáztam és köd sem volt a kabátujjamban... és alig vártam, hogy ezt a kedves élményt megosszam valakivel.

tehát mostantól papíros "practical archaeologist"* vagyok.

Reggel kilencre legkésőbb ott kellett lennünk a Brighton Dome-ban, ahol a diplomaátadót tartották. A talárt és a kiegészítőket a helyszínen kaptuk meg és segítettek is nekünk felvenni azokat.

A nézőtéren minket külön sorokba ültettek, mint a családtagokat, barátokat, olyan sorrendben ahogy majd fel kell mennünk a színpadra.

Ezt a képet mobillal készítettem magamról, hogy TÉNYLEG ITT VAGYOK! :)

Nemsokára bevonult a díszes társaság, azaz az egyetem színe-java, a kancellár, a dékán, a professzorok, a tanáraink, mindenki a tudományos fokozatának megfelelő ruhában.

A beszédek közben megünnepeltük azt is, hogy jelenleg az egyetemünk a nyolcadik legjobb az Egyesült Királyságban, a tizenhatodik legjobb egyetem Európában és a világranglistán a hetvenkilencedik helyen van. Hurrá! :)

Azután máris ugrasztottak minket és sietni kellett a színfalak mögé. Itt sorban vártak minket a segítők, egy lány megigazította a bojtunkat, egy másik a talárt, egy harmadik pedig kézfertőtlenítőt nyomott mindenki tenyerébe (szegény Sanjeev-nak ne kelljen ragacsos, kitudjamilyen tenyereket fogdosnia).

Azután egyszercsak mondták a nevem, végig kellett mennem a színpadon, kezet fogni a Kancellárral**** . Olyan nagyon zavarban voltam, hogy suhantam volna tovább, miközben ő mondta nekem, hogy: "Gyakorlati régészet, ez nagyon érdekes, gratulálok!" visszafordultam és megköszöntem neki, asszem fülig elvörösödtem. Aztán átvehettem a papíromat.

(Hehhe itt suhanok tiszta frászban. Mashu kicsit későn kapcsolt, hogy lefotózzon rendesen. )

Nem estem el a színpadon, nem esett le a sapim se. :)

A végén pedig hatalmas tapssal és üdvrivalgással fogadtuk, amikor a Kancellár a hagyomány szerint bejelentette, hogy "mindenkinek aki ma itt bemutatkozott nekem, annak megadom a diplomáját!"

Aztán pózoltam a gyerekekkel, meg a friss papírral.

Egyébként ma Stephen Fry-t az egyetem díszdoktorává avatták. Én nagyon-nagyon kedvelem őt, szóval különösen jó érzés, hogy én is ma kaptam meg a papíromat.

Ahogy hazaértünk én bezuhantam az ágyba és aludtam, aludtam, aludtam.

Még egy érdekesség; itt hagyomány, hogy a helyi újság is megjelenteti a diplomázók névsorát (nem csak az egyetem hivatalos kiadványa), gyorsan vettünk mi is egyet belőle.:)

Na meg még valamit elfelejtettem. Beszédében a Kancellár külön kiemelte, mennyi külföldi diák van az iskolában, és mikor azt mondta, hogy fantasztikus nagykövetei és képviselői vagyunk hazáinknak, büszkék lehetnek ránk az otthoniak... hát majdnem elbőgtem magam. :)

*régésztechnikus, gyakorlati régész, nem tudom otthon mi a megfelelője.

**Páran kérdeztétek, hogy akkor most hogy is van ez, hogy én papírt kapok, közben meg még egyetemre járok. Ez a régészképzés egy két éves egyetemi, szakmai oktatás. Ez elég arra, hogy ásatásokon dolgozzak, de mivel a jövőben komolyabb tervem vannak, ezért kezdtem el járni a régészet-művészettörténet szakra, de a régészet órákra nem kell még bejárnom egyenlőre (majd második év második felétől), helyettük választhattam más tárgyakat.

***a szokásos első helyeken természetesen mindig ugyanazok vannak: Cambridge, Oxford, King's College stb... ezért hatalmas dicsőség, hogy a mi fiatal iskolánk - jövőre lesz ötven éves - ilyen szuper helyezést ért el.

****Chancellor, sajnos nem tudom a magyar egyetemeken mi a megfelelő fokozat neve.

találgatom vajon miből lehet. Sötétkék és papírszerű.  Fázom, de sajnos nem tudom felvenni a pulóverem, mert benne van a branül már a könyökhajlatomban, nem akarom lökdösni.

A mellettem lévő fotelba új beteg érkezik. Pontosan kettő és fél órája várok a kórház sürgősségi osztályán. Behoztak, mert nem kaptam levegőt annyira durván begörcsöltem.

Először a külső betegfelvételen fogadtak a (nagyon mogorva) nővérkék. Kedvességgel sem tudtam mosolyt csalni az arcukra. A kinti váró műanyag székei kemények és hidegek. Vettek vért, kaptam piros karszalagot (pirosat mert van gyógyszerallergiám) és vártam egy darabig. Behoztak egy csodaszép lányt, ugrált, fetrengett a fájdalomtól. Kapott oxigént. Mikor éppen nem fájt neki se annyira, meg nekem se annyira, akkor beszélgettünk pár szót. Mondta, hogy "itt kint mindig taplók a kínai nővérkék", sajnos ő már visszajáró beteg itt.

Na, de legalább egy ideje már átjöhettem a meleg váróba.

Itt vannak a papír (vagy milyen) függönnyel elkerített ágyak. Akinek nem jut ilyen - mint nekem -, az meg ül a nagyon kényelmes zöld fotelekben.

Egy idősebb úr mellettem nagyon rosszul van. A felesége próbálja tartani benne a lelket. Patakokban folyik a víz róla. Basszus hol a nővérke, a doki vagy valaki? Mindketten kétségbe vannak esve. Végre jön érte egy orvos.

A függöny mögül - amit éppen bámulok -, hirtelen kiabálás és sikoltozás hallatszik. Kiszalad a nővérke egy másik műszerért, nem akarom hallani mit csinálnak bent a pácienssel, de ez szinte lehetetlen ilyen körülmények között.

A váróban van még egy fekete srác, tiszta fehér (porvédelmi, vegyvédelmi, munkás? valamilyen fura anyagú) kezeslábasban, a feje a kapucniban. Három idegenrendész vigyáz rá. Éjfélkor leváltják őket. A következő csapat kissé lazább mint az előző volt. Közöttük nincs nyomozó, ők csak felvigyáznak.

Az új beteg aki leült mellém egy idősebb, erősen túlsúlyos úr, nagyon rosszul van ő is.

Pár perc múlva bevágtat az italautomatához egy, az előbb még igencsak csendes páciens. Részeg. Kegyetlenül. Seggmutogatós hálóingben korzózik, miközben nagyon vígan van.

A külső részen egy idős bácsi kiabál. Nincs meg a hallókészüléke, semmit nem hall.

Három és fél óra telt el mióta behoztak. Azóta három fájdalomhullám zúzott végig rajtam. Végre jön egy doki. Kikérdez. Alaposan. Ma már harmadszorra mondom el  részletesen, hogy mi történt.

Megnézi a teszteredményeimet, örül neki. Szépen vagyunk. Azt mondja, várjuk ki a műtét időpontját, addig meg legyen csuriban a kezünk (fingers crossed), hogy ne kelljen megint behozniuk. Végezetül kapok egy halom gyógyszert és egy műtéti időpontot.

Hajnali fél kettő, nagyon hideg van kint. A taxit várom. Kicsit félek, a zsúfolt sürgősségi után a kihalt parkoló mellett... Fáradt vagyok.

Nemsokára itt a kocsi, belegyalogolok egy térdig érő pocsolyába. Hm... meg sem lepődöm. A taxis srí-lankai. Megbeszéljük, hogy milyen hideg van itt nyáron és milyen károsak a légkondicionáló berendezések. A kocsink előtt átszalad egy róka. Hatalmas, csodaszép, a pláza kereskedelmi bejáratához megy (ott vannak kukák).

Lassítunk, hogy nehogy elcsapjuk.

A házunkban már mindenhol sötét van, a mobilommal világítok a bejárati ajtónkig. Mashu még ébren vár. A gyerekek nagyon meg voltak ijedve - főleg Csongor, ő attól félt, hogy engem is megszúrnak majd a kórházban mint őt és nekem is úgy fog fájni -, de azért el tudtak aludni időben.

Megnézem őket és mérhetetlenül boldog vagyok, hogy reggel én ébreszthetem őket.

egy kedvenc Liszt-darabomat.

Ma csak ülök és fülelek, jajj honnan jön ilyen kellemes muzsika... és nem jöttem rá, hogy basszus fel kéne vennem a telefont, csak csodálkoztam milyen szépen szól. :)

Most rohanok tovább, csak megírtam, hogy ti is nevessetek egyet, ha már én nevetek. :)))

Reggel korán kelünk, kis kávézás, Mashu már rohan is, én meg ébreszthetem a gyerekeket. "Most tettem ide a zoknidat, jajj hova tűnt? Mit kérsz reggelire?" Közben észreveszem, hogy leszakadt a felvarrás az iskolanadrág alján... varródoboz... "Anya kérhetek még kukoricapelyhet?" Konyhamenet. Ha már ott vagyok, bedobálom az edényeket a mosogatógépbe. Vissza a dobozhoz.

"Gyerekek, ki vitte el a fekete cérnát?" Robotháború dúl közben a kanapén ahogy látom... "De Anya, ez egy robot most!" Elkunyerálok egy varrásnyi cérnát a gyerektől és megjavítom a nadrágot. "Tessék öltözni! Aztán fogmosás..."

Végre elindulhatunk az iskolába, aztán rohanok az állomásra, de még előtte van pár postáznivalóm is. A vonaton van időm átnézni a jegyzeteimet és a segédanyagokat, nyilván késünk pár percet, nyilván át kell vágtatnom az állomáson, hogy elérjem a csatlakozást... Még így is lekéstem az óra elejét, de megértő a tanár, tudja, hogy nem az éjszakai tivornyázás miatt lógtam tíz percet.

Kis tanulás, kis terepbejárás, mivel senki nem szólal meg, én pofázok végig. Nem igaz, hogy nem látják, a templomra hasonlító tetőszerkezetet, meg a gótikus stílusra hajazó keskeny ablakokat... Utána megbeszéljük a tutorral, hogy mi legyen a prezentációmmal (egyedül szeretném csinálni, mert nem tudok találkozni a csoporttársakkal), meg, hogy mi legyen az esszém témája.

Basszus öt percem van a campusról elérni a vonatállomásra... futok ismét. Épphogy elérem a vonatot, aztán az egyik átszállásnál elsőre rossz vonatra ugrok fel, de az utolsó pillanatban le tudok még szállni, a következő csatlakozást viszont lekéssük... várakozni... ismét...

Az állomáson gyorsan veszek gyümölcsöt a gyerekeknek és már rohanok is egyenesen a suliba értük. Mire odaérek, már ki akarom köpni a tüdőmet.

Csongor nyafog, valami nem úgy sikerült ahogy szeretné. Édua köhög, nagyon csúnyán, sápadt is. Itthon kell tartanom szegénykét.

Ahogy hazaérünk nekiállok a rizses húsnak, jó, hogy van lefagyasztva még egy kis maradék pörkölt. "Cipőket a szekrénybe és kérlek öltözzetek át!"

Csongor csak napi két átöltözésre van hitelesítve, ezért rögtön a pizsamáért megy. "Figyelj kicsim, vedd fel inkább ezt a pólót, nézd meg R2D2 van rajta!". Nehezen, de beleegyezik. Jajj, ugye nem ég éppen oda az ebéd?

Kis nyugi a konyhában egy bögre kávé mellett...

Aludni kéne, aludni kéne... már sötétedik is lassan...

"Hahó, ki lopta el a mai napomat?"

hogy többet nem ígérek semmit (ez az utolsó), mert mindig közbejön ilyenkor valami.

Most például egy gyors munka.

Szóval kis türelmet kérek még és bár nem merek ígérni semmit, de az biztosan mind meglesz. :)